Tompa László: Este egy székely festőnél Nagy Imrének A szem a látást elzáró hegyekről visszatérül, Magunkra, képeidre, melyek alatt beszélgetünk. E képek folyvást hatalmasodó erővel igéznek. Pedig nincs rajtuk semmi babonaság; Sohasem látott rendkívüli táj, Gigászi műcsoda, - csak föld; meg ég - Egy-két apró ház, kis falu, hegy, völgy - Székely falu, hegy, völgy - de milyen teljesen az mind! Formára, színre, beszédre; varázsra! Ím itt vihar gyúródik a falucska fölé fenyegetve, Míg ez megadással a várakozás csendjébe mered. Máshol a tél tartós hava nyűgöz titkos erőket... Család. Kis házban, asztalnál közrendű, idős pár - Közbül a meglett fiú, járt-kelt, a faluból kinőtt - Mint egy megszállott szól itt most rejtelmes szavakat: A kor vajúdásáról, - eszmékről, - akár a falaknak! Odább: dolgos nők; hárman, boglya tövébe terülve - Elnyomta őket a munka, nyomja a hő dél, Amely - mint méz, tele lépből - itt mindenen szerte csurog most. Meglehet, a nap ugyancsak így ontja a Pinción, Míg fenn a magasban aeroplán kereng - És mégis: olyan más itt, s más ott, - nem tekintve, Hogy nálunk fenn legfennebb sas ha köröz, Míg pusztuló erdők hozzá felsóhajtanak... Oh, engem is annyit nyugtalanít e más, E mindennél más, különös, zárt világ - ősidőtől itt kínnal küszködő, Százszor bukott, s kelt, társtalanegy-nép, A vele játszó rejtelmes hatalom, E falvak, fák, felhők s mind, mind, ami itt van, S ami - hordója régi; erős italnak - nép lelkének ízeit magába vette. Mindez sokszor nyom, - s bolygásaim között Szorongva látom: vér serked a fűből, Amelyre tapostam, - ágak nyúlnak utánam, Aszott ujjakkal, esdve, s alattomosan. Szikkadt patakágyban - többszáz-éves anyó: Görnyedt hátú szirt szól rám, - motyog valamit, Egy régi titkot hordoz, már végre letenné - S igékre készül... de csak küszködik, - Ajka (mint Papagenóé) dadog lakaton S úgyszintén ott is: egy füstfogta, reves fűz, Alább a nádas, fentebb a rengeteg, Egyszerre vérzik, s szólna mind, körös-körül - Sietnék oda mindenikhez, feloldani mind Az átok alól, világra segíteni titkát: Meg ne fulladjon, - de érzem; erőtlenedem, Érzem, hogy én is varázs alatt nyögök, S - már-már csüggednék, de ekkor, - ekkor, Hogy lelket kapjak, ti juttok eszembe, Akik a varázst ugyancsak töritek, Te, s még itt-ott nehányan, társaink, S akiben nekünk mind nagy kedvünk telik: Ifjabb testvérünk, fiunk: Tamási Áron! 1929
|