Az itt bemutatott történeteket csíkszeredai diákok gyűjtötték és osztották meg velünk 2011-2017 között az Ipics-apacs, Csíkszereda! honismereti játék során.

Csíkszereda terjedése

Csíkszereda egy része lápos, mocsaras területre épült. Annak érdekében, hogy a vizenyős telkeken is lehessen építkezni, kijelöltek egy területet, ahová a csíkszeredaiak a feltöltésre alkalmas hulladékot vitték. Miután feltelt és alkalmas volt az építésre, újabb területet jelöltek ki feltöltésre.

Elmesélte: Birta Antal, 70 éves

Gyűjtötte: Balogh Noémi és Birta Noémi, 2011

Csíkszereda a XIX. század közepén

(Vámszer Géza, 1935)

Ki legyen a csíktaplocai templom védőszentje?

A csíktaplocai templom felszentelése 1844. szeptember 5-én történt. E jelentős eseményre való lázas készülődés közben történt, hogy a híveknek dönteniük kellett arról is, hogy az újonnan épített templomnak ki legyen a védőszentje?

Csíktaplocai Mindenszentek templom

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Voltak, kik a régihez, Szent Lőrinchez ragaszkodtak; voltak, kik Szent Antalt és több más szentet ajánlottak. A választás előtt úgy az egyik, mint a másik részről az érvek és az ellenérvek sokasága volt vita tárgyává téve.

A Szent Lőrinc pártiak elegen voltak, de mivel a védőszent búcsúja augusztus elejére esett, mikor még az aratás javában folyt, az nem volt alkalmas, mert akkor még az új búza lepény nem igen kerülhetett volna a búcsúsok asztalára.

Szent Antal pedig, mivel júniusra esik, nem látszott megfelelőnek, mert akkorra már a tavalyi búza is szűkiben volt. A megnyilvánult vélemények szerint pedig a búcsú is csak úgy ér valamit, ha a vendéglátó asztal bőviben van mindennek, amit a szem és száj kíván.

Végre is csak a Szent Antal pártja látszott mindjobban és jobban megerősödni, mert neve miatt ezt támogatta balánbányai Zakariás Antal rézbányatulajdonos is, aki, hogy érvei még nyomósabbak legyenek, az új templom tornyának a befödéséhez szükséges "rézpeléket" is ingyen ajánlotta fel a híveknek, ha az ő védszentje, Szent Antal mellett maradnak.

Dönteni nehéz volt, de túl kellett esniük ezen is!

S ebben a hívek segítségére jött a falu egyik okosának az indítványa, ki látva a szorult helyzetet, azt javasolta, hogy a templomot szenteljék a nagy nyári munkák befejezése utánra eső „Mindenszentek” tiszteletére, mert így sem Szent Lőrinc, sem Szent Antal, sem a többi javasolt szentek nem haragudhatnak meg, mivel a „Mindenszentek” között ők is ott szerepelnek, s továbbá ez a nap azért is alkalmasabb, a búcsú megtartására, mert akkorra „Isten után!” bőségesebben lesz mit tenni a búcsúsokat vendégül látó asztalokra.

Az indítványt elfogadták, s az új templomot a fenti napon a „Mindenszentek” tiszteletére szentelte a prédikálással püspökileg megbízott Puskás Tamás, a Szent Péter Egyházmegye plébánosa.

Elmesélte: Boros Károly, 73 éves, Csíkszereda (Taploca)

Gyűjtötte: Rancz Bálint és Sándor Botond, 2012

Húsvéti gyertyaszentelés Csíktaplocán

(Felvétel: Vámszer Géza, 1937)

A zsögödi ügyvéd háza

Az 1900-as évek elején a zsögödi borvíz mellett lévő házban élt egy ügyvéd a családjával. Jól menő praxist vezetett. Nagyon gazdagok voltak.

Az ügyvéd beleszeretett a szolgalányukba. Kérte a feleségét, hogy váljanak el. Az asszony azonban nem akart. A férje gondolt egy gonoszat és megmérgezte a feleségét. Az asszony halála után elvette feleségül a szolgalányt.

Az ügyvéd karrierje tönkrement, mert senki sem bízott benne. Azóta is a ház lakatlan.

Elmesélte: Miklós Zsuzsanna, 40 éves

Gyűjtötte: Miklós Réka és Bocz Stefánia, 2011

Zsögödfürdő egykori vasúti megállóhelye

(Felvétel: Bíró József, ismeretlen év)

Fürdés télvíz idején

Az 1900-as évek elején élt Zsögödön egy férfi, akit Szerbecnek hívtak. A zsögödi borvíz melletti villában lakott, mely a tulajdona volt. Abban az időben a borvizet Nádi-borvíznek hívták.

Ez a férfi télen is fürdött. A fürdők nem voltak így kiépítve, hanem az Oltban fürödtek. Volt egy deszkából épített terasz azon a helyen. Szerbec bácsi télen vitte a fejszét, azzal a jégen egy léket vágott, és megfürdött az Olt vizében.

Elmesélte: Erzsike néni, 76 éves, a régi Fenyőhátsor utcából

Gyűjtötte: Ábrahám Tamás, 2012

A jégverem

Azokban az időkben, amikor még villanyáram, tehát hűtőszekrény sem volt, az élelmiszerek, italok fagyasztására, hidegen tartására jeget használtak. Csíkszeredában egy nagy pincében egy jégverem volt, a mai Borvíz utca környékén. A jégverembe lovas szánnal vitték a jégtáblákat, amit az Olt befagyott vizéből termeltek ki fűrésszel. A tél folyamán feltöltött jégveremben a jég kitartott egészen a következő télig.

Elmesélte: Birta Antal, 70 éves

Gyűjtötte: Balogh Noémi és Birta Noémi, 2011

A doktornál l.

Dr. Hirsch Hugó jó szakember, de ideges természetű volt.

Egyszer bement hozzá egy falusi ember ostorral a kezében. Mondta dr. Hirsch:

- Vetkőzzön le!

- De…! – hebegte az ember.

- Vetkőzzön le!! – szólt rá az orvos.

Erre ő gyorsan levetkőzött. Kérdezte Dr. Hirsch:

- Na, mi a baja?

- Van egy öl fám a szekéren, ha kéri a doktor úr?

Elmesélte: Lajos Beáta, 70 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Both Ákos, 2012

Dr. Hirsch Hugó sebész főorvos

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

A doktornál ll.

Dr. Hirsch Hugó rendelője a Petőfi utcában volt. Rengetegen jártak hozzá. Ez azon a téli napon sem volt másképp, mikor a történet játszódott.

Egy fiatal, vastagon öltözött, székely legény állított be a rendelőbe. Mindenkit udvariasan beengedett. Mikor rákerült a sor, hogy bemenjen, megállt az ajtóban, és udvariasan köszöntötte a doktor urat:

– Jó napot, doktor úr!

– Üdvözlöm! Vegye le a kabátját és az ingét is!

– De doktor úr…

– Nem érti?

Gondolta a legény, hogy megteszi, amit mond a doktor úr, levetkőzött. Kérdi az orvos:

– Milyen baja van?

– Tudja doktor úr, van egy szekér fám, nem szeretné megvenni?

Elmesélte: Lenk Sándor, 40 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Lenk Renáta és Coşarcă-Csedő Andrea, 2012

Dr. Hirsch Hugó rendelője

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Ekkora hazug emberrel egy lépést sem megyek tovább!

Csíkszeredában élt egy híres borbélymester, akit úgy hívtak, hogy Bartha Géza. Arról volt nevezetes, hogy mindig nagyokat hazudott társasága nagy örömére.

Történt egyszer az 1930-as években, hogy Hirsch Hugó sebészorvos egy szombat estefelé hívta, menne el vele Tusnádfürdőre kártyázni. Az orvosnak saját személygépkocsija volt, ami akkoriban nagy ritkaságnak számított. A borbély el is fogadta a meghívást.

A borbély útközben belekezdett egy történetbe, hogy szórakoztassa az orvost. A történet szerint ő az első világháborúban katona volt, és ott is borbély volt. Egyik ütközet után gyorsan vissza kellett vonulni, és ő éppen meg kellett borotválja az ezredest. Mivelhogy nem volt sok idő, az ezredes felültette magával szemben a lóra. A borbély vágta közben el kezdte pamacsolni az ezredest, majd el kezdte fenni a borotváját. Mire nekikezdett a borotválásnak, egy ágyúgolyó elvitte az ezredes fejét úgy, hogy a borotva az ágyúgolyót megkarcolta.

Az orvos megbotránkozott ekkora hazugságon. Megparancsolta a gépkocsivezetőnek, hogy azonnal álljon meg. Gézát kitessékelte a kocsiból, mondván, hogy ekkora hazug emberrel egy lépést sem megy tovább. Késő este volt már ekkor, Csíkszentsimonban jártak, és esett az eső.

Géza elegánsan felöltözve, a sáros úton hajnalig gyalogolt, mire Csíkszeredába hazaért, ugyanis nem talált senkit, aki felvegye, és elhozza őt.

Elmesélte: Basa Ferenc, 86 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Gyulai Kinga és Virág Kinga, 2012

Bartha Géza fodrászműhelyének rekláma

(Rajz: Szentes G., ismeretlen év)

Csupán hat kocsi

Csíkszeredában 1928-1930 között csupán hat kocsi volt, csak a legelőkelőbb uraknak.

Elmesélte: Bónis Botond dédnagymamája, 95 éves

Gyűjtötte: Bónis Botond és Erőss Ákos, 2011

Autó az Apafi Mihály (mai Petőfi Sándor) utcában

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, 1920-as-1930-as évek)

Emlékeim a taplocai állami iskolás éveimből

1927. május 10-én születtem Taplocán. Itt kezdtem el az elemi iskolát is 1934-ben, a román iskolában. Az iskola a Lázárok tulajdona volt, amiről csak felnőtt koromban szereztem tudomást. Emlékszem gyerekkoromból, hogy Lázár Miklóst a lakosság, mint leggazdagabb embert emlegette. Lakásuk az iskola melletti utcában volt.

A kommunizmus alatt, a lakás udvarán volt a Traktor-állomás (SMT). A lakás elhagyására kényszerítették a Párt vezetői, ahová irodákat képeztek ki. Személyesen ismertem Lázár Bertát, akinek munkahelyet sem adtak, hisz nagybirtokos, kizsákmányoló osztályellenségként könyvelték el. 1955-ben Pirko lányom születésekor takarítónői posztot adtak a szülészeti korházban. Nem szégyellte a munkát, a lépcsők felmosását is zúgolódás, jajgatás nélkül végezte, sőt örült az állásának. Férje, Bónis Ferenc, munkatársam volt az IREM vállalatnál, ahol eldugva egy-egy kőbányában dolgozott. Tudtommal ő is osztályellenségként került ide, nagybirtokos bánáti család fiaként.

Visszatérve az iskolánkra tudni kell, hogy Erdély, így Taploca is Magyarország szerves része volt. Az I. világháború után a győztes nagyhatalmak a trianoni békediktátummal Erdélyt Romániához csatolták.

Az 1930-as években megindult a beolvasztási, elrománosító terv. Megjelent az Anghelescu-féle tanügyi törvény. Eszerint minden gyermeket a román nyelvű állami iskolába kellett beiratni, akinek apja román alkalmazott volt. Így kerültem ide, mivel Apám az Útügyi Hivatalnál dolgozott. Az iskola igazgatója egy dél-erdélyi, Román Robu nevű személy volt. Már az első osztályban hallgattuk az idegen nyelvű tanítást, amit nem értettünk. Megkövetelték feleltetéskor a könyvben jelzett lecke felmondását. Sokat magoltuk az érthetetlen anyagot, mert ha nem tudtad, egy nagy vonalzóval „tenyerest" (pacsit) osztogattak. Jó nyelvérzékemmel is nehéz volt, de a zöme sokat kínlódott. Robu igazgatótól féltünk, mert ki voltunk szolgáltatva kénye-kedvének. A pacsizás és feneklés enyhe formája: a sarokbaállítás és térdepeltetés. Magyar nyelven egy Darvas nevű tanító oktatott. A hittanórát pedig Markos Endre plébános, vagy egy-egy somlyói ferences tartotta. Úgy rémlik, hogy néha délután is visszajártunk.

A szünet volt a gondatlanság és felszabadultság érzésének rövid ideje. Ilyenkor a hatalmas lomblevelű fák leveleiből házat építettünk ki-ki a párjával. Volt idő, mikor a fiúkkal és lányokkal műveltették meg az igazgató földjét, sőt arra is emlékszem, hogy téglát halmoztunk a tanító somlyói úton épülendő házához.

Visszatérve a tanulás nehézségeire: Sándor bátyám, aki hősi halált halt a II. világháborúban, nehezen tanult. Egy leckéje ma is fülemben cseng így: „Dalacul este o boală, care se ridică la cai, boi si bovine. Este o bacterie.” Többszöri felmondása után sem rögzült, magam az udvaron hallva tudtam.

Robu szerette a táncot és éneket, sok román énekre tanított. Sándor bátyámban kiváló alanyra talált, így szerette őt és elnézte a leckefelmondás kötelezettségét. Megtanította a román himnuszt, a „Trăiască regele”-t.

E korszakból le kell írnom Guszti bátyámmal történt iskolai történetet. Amikor iskoláskorú lett, az Anghelescu-törvény frissen életbe is lépett. Elsősnek a mai Xántus János (volt felekezeti iskolába) iratták és ott is tanult, amíg Robu tudomására nem jutott, aki elment és bevitte a román iskolába. Ezt megtudta Tompos Sándor, a felekezeti iskola igazgatója és másnap kézenfogva visszavitte az övébe. Robu még próbálkozott „hadicsellel", de Tompos gerinces magatartása győzött, így ott végezte az elemit.

Amint előbbiekben említettem, osztályunkban mind magyar tanulók jártak, akiknek szülei postás, vasutas stb. állami szolgálatban álltak. Egyetlen román osztálytársam volt, a vasúti bakter fia: Păcală Petrică néven.

Az épület termei más beosztásúak voltak. Volt egy kis helység, az óvoda, ahol előadásokat, színdarabot mutattak be a tanulók. Erről sikerül a családi albumban 3 fényképre bukkanni. Ezen az óvodáskorú kislányunk látható: Pirkó egyedül Hófehérke szerepében, a masikon párjával van, az iskola udvarán. Egy másik képen a „Megfagyott gyermek" c. darab főszereplőjeként. A megható játéka könnyeket csalt ki a nézők szeméből. Van még egy fénykép jómagamról, IV. osztályos koromból. Még valakinél láttam és ott lapul egy fénykép szereplésünk után. Sajnos nem tudom.

Még meg kell emlékeznem egy iskoláskorú eseményről. Néhány osztálytársammal összeegyeztünk, hogy egy vasárnap délután táncot rendezünk egy „csordagyűjtő” közeli üres szobában. Cigányt fogadtunk és belépti djat szedtünk. A tánc (ma buli) jól sikerült, de izgatottan vártuk a hétfői napot. Ekkor Robu már tudott a rendezvényről (ami nem egy föld alatti szervezkedés volt). Megkérdezte, kik szervezték és vettek részt azon. Kiállított a katedra mellé és kaptuk a vonalzó fájdalmas ütéseit. De a lényeg csak ezután következett, a csendőrséggel fenyegetett. Remegve vártuk a beigért retorziót. Ablakunkból az útra lehetett látni: s megrendülve láttuk, hogy a somlyói csendőrörsről érkeznek a csendőrök a községházára (a későbbi kollektív irodába). Áthívattak minket, s jól leszidtak. Ott volt János, a zenészünk is. Megkérdezték 2 pofont leadva, hogy mennyit inkasszált tőlünk. Száz lejt – volt a válasz s az őrmester elküldte e szavakkal: „100 lejt hozz azonnal!”. A cigány visszatért, s minket a megjelenítő lelki hadviselés után visszaengedtek az osztálytermekbe. Ez 80 év után is megmaradt bennem.

Mindezek a román iskolában történtek, abban az épületben, amely a Lázár család tulajdona volt, amíg az embertelen kommunisták kezet nem tettek rá. Volt itt gyűlésterem, bál, vigadalom. Ha visszaemlékszem volt osztálytársaimra, egy pár név beugrik elmeszesedett agyamba: Lukács János, Györgypál Lajos, Silló Ferenc és a még élő Daradics Olga (Nyegre Ernőné).

Jómagam öt osztály elvégzése után végleg otthagytam a román elemit és felvételiztem a szeredai Főgimnázium I. osztályába 1939-ben.

Elmesélte: Xantus Antal, 84 éves

Gyűjtötte: Egri Csongor és Kopacz Zsolt, 2011

A csíktaplocai Lázár-kúria

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Nagyon megható élmény volt...

Az én üknagyapám Szvoboda Miklós volt, akinek saját nyomdája volt Csíkszeredában, a Petőfi utca 3. szám alatt.

Dédnagymamám, Szvoboda Irma mesélte unokájának, az én édesapámnak a következő történetet:

„1940 szeptemberében, amikor a magyar csapatok Csíkszeredába értek, a Márton Áron Gimnázium felől vonultak be a városba és mi a Petőfi utcai 3. szám alatti házunk teraszáról integettünk és üdvözölhettük a magyar katonákat. Édesapám a teraszról egészen nagy, földig érő, magyar zászlót függesztett ki az épületre. Nagyon megható élmény volt.”

Ebben a nyomdában nyomtatták többek között a Márton Áron Gimnázium évkönyvét is.

A Petőfi utcában ez az egyedüli ház, amely a mai napig még nem lett visszaszolgáltatva az örökösöknek...

Gyűjtötte: Zakariás Andrea, 2011

Csíkszereda visszatért

(Felvétel: Andory Aladics Zoltán, 1940. szeptember 11.)

1940 szeptembere Csíkszeredában

A dédnagymamámtól hallottam ezt a történetet. Dédi már 89 éves, és bizony már a memóriája sem a régi. Bár azt hiszem vannak dolgok, amikre inkább nem akar emlékezni. 1940 szeptemberéről mesélve most is könnyes lesz a szeme. Anyukám elmondta, hogy ez a meghatódottságtól van.

Egy szép őszi napon édesapám örömtől ragyogó arccal érkezett haza Pista bátyáméktól, akiknél rádiót hallgatni volt. Nekünk nem volt rádiónk. Ritka volt az a ház akkoriban, ahol volt rádió. Ezeknél a házaknál gyűltek össze a férfiak, meghallgatni a híreket. Ezt is csak nagy titokban lehetett megtenni. Ott hallotta édesapám, hogy ismét magyar világ lesz minálunk.

(Édesanyám elmagyarázta, hogy Erdély nem volt mindig Románia része. Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés tette Erdélyt Románia részévé. Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés értelmében került vissza Észak-Erdély Magyarországhoz. Ennek volt részese az én dédim.)

A hírtól a város teljesen felbolydult. Mindenki arról beszélt, hogy jönnek a magyarok, jönnek a magyar katonák. Mindenki a honvédek érkezésére készült. Édesapám az egyik fiók mélyéről egy nap piros, fehér és zöld színű szalagokat húzott elő. Ott őrizgették szüleim már nagyon régóta. Talán ők sem hitték azt, hogy ezekből a szalagokból valaha még zászló lesz, igazi magyar zászló. De az lett, mert édesanyám tűt és cérnát fogott, és zászlót varrt ezekből a szalagokból.

Én akkoriban már fiatal leányka voltam, így a szüleim megengedték, hogy a barátnőimmel együtt menjek be a városba, a bevonuló katonákat köszönteni. Édesanyám a szekrény mélyéről elővett egy székely ruhát. Szeptember 11-én ebben a ruhában, virágcsokorral a kezemben indultam útnak.

Ünneplő csíkszeredaiak

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1940)

Mindenütt a megyeháza felé igyekvő embereket láttunk, kocsikkal, lovon vagy éppen gyalog érkeztek. A mai Petőfi iskola előtt az udvaron asztalok álltak, kürtőskaláccsal, süteménnyel, borral a tetején. A megyeháza erkélye zöld faágakkal, piros-fehér-zöld szalagokkal volt feldíđzítve. Izgatottan vártuk a katonák és a kormányzó megérkezését. Az emberek ezt kiabálták: Éljen, éljen, éljen! Horthy, Csáky, Teleki, itt most magyar mindenki!

Nagyon szép időszak kezdődött ezzel a nappal, de sajnos gyorsan véget ért.

Elmesélte: Botár Mária Lenke, 89 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Rajz Enikő és Boghian Erika, 2012

Gyermekek a Petőfi Sándor utcában

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1942, a felvételt beküldte: János Tamás - Ravasz Ede, 2012)

KALÁKÁS lány voltam

Ha jól emlékszem, 1942-ben volt az, hogy a Csíksomlyói Kaláka Leánynépfőiskola növendéke lettem néhány hónapra.

Bentlakásban laktunk. A napunk közös reggelivel kezdődött, majd jött a tanítás. Tanultunk magyar irodalmat és történelmet, számtant, hittant és erkölcstant. Volt testnevelés óránk is. Nemcsak elméleti oktatásunk volt, hanem sok hasznos gyakorlati tudnivalót is elsajátítottunk. Tanítottak nekünk egészségügyi ismereteket, családi nevelést. Megtanultuk, hogyan kell egy háztartást elvezetni. Hol a konyhába osztottak be, ahol mi főztük az ebédet, persze segítséggel. Ebéd után ismét óráink voltak. Kézimunkáztunk, varrtunk, szabtunk, szőttünk. Mindig ott voltak velünk a nővérek is, mert bizony ránk fért a segítségük. Este ismét elméleti óráink voltak, majd beszélgettünk, énekeltünk. Vasárnaponként a KALOT-os legényekkel együtt néptáncokat tanultunk. Egy alkalommal még a városba is elvittek sétálni.

A későbbiekben sajnos nem volt módomban iskolába járni, de az ott tanultaknak mindig hasznát vettem.

Elmesélte: Botár Andrásné, 89 éves, Csíkszereda (Taploca)

Gyűjtötte: Rajz Enikő, 2012

A KALOT-os legények és a Kalákás leányok énekes népi mesejátéka a Somlyói-nyeregben

(Felvétel: kalot.ro, ismeretlen fényképész, 1942. pünkösd)

Hazatérő vitézek

A II. világháború idején a nagyapámat és az apámat elvitték háborúba. Csak a háború végén látták viszont egymást Szombathelyen.

A háborúban tönkrementek a személyszállító vagonok, és csak a teherszállító vagonok tetején lehetett utazni. Ők is így tértek haza a háborúból.

Amikor megtudta a falu, hogy a vitézek hazatérnek, kimentek a zsögödi vasútállomásra, és ott várták őket. (Akkoriban Zsögöd még nem volt Csíkszereda része, ezért Zsögödben is volt vasútállomás.)

A nagytatám és apám életük végéig emlegették ezt a megható eseményt.

Elmesélte: Demény Lajos, 51 éves, Csíkszereda (Zsögöd)

Gyűjtötte: Demény Norbert, 2012

Történt Csíkszeredában, Sztálin idején

A következő történet Csíkszeredában történt, Sztálin idején. A Zsidó utcában volt hajdan a csendőrség. Mellette egy vegyesbolt volt.

Egy idősebb falusi házaspár ügyes-bajos dolgait intézte a városban. A Zsidó utcai vegyesbolt mellett volt egy tűzfal, amelyen Sztálin óriásméretű képe volt.

Az idős néni (a házaspár egyik tagja) bement a vegyesboltba „bombocért” (cukorkáért). Az ura nem akart bemenni, ezért, amíg várta az asszonyt, a tűzfalon levő Sztálin-képet nézegette.

A csendőrségről máris odasétált a csendőr, és megkérdezte:

– Mit csinál itt maga, bácsi?

– Nézem itt ezt a képet, felelte a székely ember.

– Aztán tudja-e maga, hogy ki van ezen a képen?

– Én nem, ki az?

– Ez az ember kiűzte a németeket meg a söpredéket az országból! – mondta büszkén a csendőr.

– Erősen ügyes lehetett, mondá a bácsika, csak az összes semmirekellőt ki kéne űzze... S azzal már kattant is a bilincs a kezén.

Az asszony, látva a boltból, hogy az ura valamibe belekeveredett, futott ki:

– Hát te Lajos, há’ megint mibe keveredtél?

– Én csak nézegettem a képet, s elmondtam a véleményem – mondta halkan az ura.

– Hát nem megmondtam, hogy minden hülye koszos képeit ne nézegesd? – ripakodott rá az asszony... azzal az ő kezén is kattant a bilincs.

Történt mindez Csíkszereda központjában, Sztálin idején. Sajnos, nem mese volt.

Elmesélte: Antal Imre, 44 éves, Csíkdelne

Gyűjtötte: Erőss Erika, 2011

Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt első titkára birtokleveleket osztogat Csíkszeredában

(a mellvéd jobb oldalára akasztott kép Joszif Visszarionovics Sztálint, Szovjetunió diktátorát ábrázolja)

(Felvétel: #HA276 Fototeca online a comunismului românesc Cota: 276/1945(272/1945), ismeretlen fényképész, 1945)

Kínos volt bizony olykor másnapra a tanulás

A második világháború után nem bővelkedett a csíki ember sem ennyi mindenben. Bizony abban az időben az iskolába járás sem volt könnyű dolog, mert akkor még nem füzetbe, papírra írtak, mint most, hanem palatáblára, palavesszővel.

Megesett, mikor nagytatám még kisiskolás volt, hogy bizony, mire hazaért az iskolából, a lecke nem maradt meg a palatáblán, csak a tarisznya oldalán. Kínos volt bizony olyankor másnapra a tanulás, mert abban az időben még könyvek sem voltak. Vagy pedig fordítva is sikeredett, hogy a házi feladat törlődött le a palatábláról, és nem volt mentség, vitte haza a rossz jegyet. Otthon pedig jól elnadrágolták.

Elmesélte: Csíszér Dezső, 70 éves

Gyűjtötte: Nedelka Katalin, 2011

Egykori iskola

(Felvétel: http://img2.indafoto.hu/2/1/151995_0663502907af5f32bac93c2342a9b716/16300515_0adb65e71ef824c851530c9efc5cf057_xl.jpg)

Az első mikrofonos lehallgatás

Az 1946-47-es tanévben, a Csíkszeredai Segítő Mária Főgimnázium első osztályában volt egy ikerpár, A. Gy. és A. F. – a diákcsínyek értelmi szerzői és végrehajtói. Édesapjuk, id. A. Gy. kiváló villamossági szakember volt (fiatalon Németországban tanult), az ikrek pedig a műhelyében, a villamossági szakma gyakorlása mellett nőttek fel.

Abban az időben a Segítő Mária Főgimnáziumban, akárcsak más tanintézményekben, a tanári konferenciák szigorúan bizalmas körülmények között zajlottak. Különösen a félévi és év végi konferenciák bírtak nagy jelentőséggel.

Gy. és F. a félévi konferencia előtt otthon, az édesapjuk műhelyéből összebarkácsoltak egy mikrofont, amit a késő esti órákban, amikor senki sem tartózkodott az épület azon részében, beépítettek a tanári szoba csillárjára. A drótokat az ablakon kivezették, s a konferenciát fülhallgatókkal lehallgatták.

Nagy botrány kerekedett, hiszen ez főbűnnek számított. A tetteseknek végül megkegyelmeztek, mert – bár még csak 12 évesek voltak – tettük csúcstechnikának számított abban az időben a felnőtt korosztálynak is.

Valószínű, hogy az A. ikrek alkalmazták először Csíkszeredában a mikrofonos lehallgatást.

Elmesélte: Lázár Zoltán, 77 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Lázár Botond és László Örs Boldizsár, 2011

A Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium

(Felvétel: ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Vendéglő - óvoda - parkoló

Az Igazságügyi Palota szomszédságában van jelenleg egy kis autóparkoló. Ott egy jó kocsma volt, és ott lakott a tulajdonos is, az Erőss Pista bácsi családja.

Az ötvenes években a kocsmát bezárták, majd a házat elvették azzal az indokkal, hogy a tulajdonosnak még van egy háza, és senkinek sem szabad két háza legyen. Az öreg özvegy Erőss nénit beszorították egy hátulsó szobába, a többi szobába óvodát rendeztek be. Ide jártak a környékbeli gyerekek, nemcsak azoknak a bíráknak, ügyészeknek, bírósági képviselőknek a gyerekeik, akik a „palota”irodáiban kaptak lakást, hanem más közel lakó gyermekek is.

Az épületet a város lebontatta és egy autóparkírozót kezdett oda létrehozni. Nem tudták, és nem tudják az egész területet arra használni, mert a volt vendéglőnek a nagypincéjét nem töltötték fel és már az első talajegyengető gép alatt beszakadt. Amikor a pince teteje beszakadt, azt is mondták, hogy össze volt kötve a vár előtt lévő tisztikaszinóval, mely most le van bontva. Az 1989-es események után nagy többéves pereskedésben a várossal, a tulajdonos örökösei visszaszerezték a tulajdonjogot a területre, és parkírozót működtetnek. Előtte, a járda mellett egy kis újságos bodé lett létrehozva.

Elmesélte: Hajdú Dezső, 79 éves

Gyűjtötte: Szakács Péter és Szakács Attila, 2011

Diákélet az 1950-es években

1951 őszétől 1955 júniusáig jártam a csíkszeredai volt leányiskolába. Tankönyvek nem voltak, főleg diktáltak a tanárok. Szombaton is suli volt. Vasárnap általában 3-4 órás politikai kör vagy hazafias munka volt kötelező, mint például makkszedés a fitódi bükkerdőben.

Szinte sohase voltunk megelégedve a kantinos koszttal. Örökké éhesek voltunk.

Főleg 1952 tavaszán, mikor elsőévesek voltunk jött divatba, hogy kb. kéthetente éjszaka hazaszöktünk. Ez abból állt, hogy 10 órakor volt a takarodó, villanyoltás, s ez után gyalog hazamentünk Csíkszépvízre, ez kb. 14 km, aztán valamivel jóllaktunk és reggel 6 előtt vissza kellett érni (szintén gyalog), hogy a nevelő ne vegye észre, hogy hiányoztunk.

Megtörtént, hogy reggel a nagyok nyakonfogtak, és elvették a kaját, amit otthonról hoztunk. Gyakorlatilag egy jóllakásért mentünk haza, gyalogoltunk 28 kilométert.

1953 tavaszán volt a legsiralmasabb, ekkor volt Bukarestben a VIT (Világifjúsági találkozó), ekkor még szegényesebb volt a koszt.

Én ettől eltekintve szerettem ezt az iskolát, 46 évig kenyeret adott.

Elmesélte: Miklós István, 73 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Járy Gergely és Balázs István, 2012

Gyermekélet az 1950-es években

Vili bácsi mesélte nekünk, hogy ugyanoda járt iskolába, mint mi, a Petőfi Sándor Általános Iskolába.

Minden délutánjuk azzal telt, hogy hazamentek, ebédeltek, megcsinálták a házijukat. Utána kimentek a barátaikkal a központi park azon részébe, ahol most az ismeretlen katona szobra áll. Akkoriban ott egy mocsaras tó volt. Ott tutajoztak, amit még ma sem felejtenek el.

Szerdánként vásár volt. Ide mindig a szüleikkel jöttek. Míg a szüleik bevásároltak, addig a gyerekek elkérezkedtek a kedvenc bódéjukhoz, a similabdáshoz. Itt mindig 2-3 similabdát vettek egyszerre, mert a labdák két nap múlva máris kiszakadtak.

Miután a család bevásárolt, beültek egy lacikonyhához, mert vásárlás közben megérezték a frissen sült kolbász és hurka illatát.

Péntekenként más városokból jöttek állatidomárok az állataikkal és különböző mutatványokat adtak elő. Volt ott róka, farkas, de a kedvencük a medve volt.

Egy napon különleges cirkusz érkezett, egzotikus állatok is voltak, majmok, papagájok, kígyók, óriáspókok. Voltak bohócok és artisták is. Volt egy olyan néni is, akinek nem volt keze, és a lábával evett.

Vili bácsi és a testvére elhatározták, hogy elmennek a cirkusz állatait megnézni. Iskola után Vili bácsi elment a testvéréért a Borvíz utcai óvodába. A testvérének szép, hosszú haja volt, ami mindig be volt köve. A testvére kérte, hogy nézzék meg a majmokat. Azt hitte, hogy bármit csinálhat neki, mert a majom nem csinál semmit. Elkezdte hergelni. Egy idő után a majom ezt megunta és elkezdte húzni a haját. Nem akarta elengedni, így oda kellett hívják az állatidomárokat.

Azóta is távol marad a majmoktól.

Elmesélte: Löffler Vilmos, 63 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Ambrus Krisztina és Kacsó Zsuzsanna, 2012

Munkatáborozó diákok

A szocializmus éveiben a tanuló ifjúság munkatáborokban kellett kötelezően részt vegyen.

1952-től kezdődően mi, a csíkszeredai középiskola diákjai a nyári vakációban legelőtakarítási munkálatokat végeztünk egymást követő években a csíkrákosi, verebesi és a Tolvajos-tetői munkatáborokban.

A 10-12 napos munkatáborok során bokrokat irtottunk, kivágtuk a sérült vagy hibás csemetéket és fákat, ritkítottuk a sűrűbb erdős részeket. A kivágott faanyagot csomókba raktuk, majd felügyelet mellett elégettük.

A munkálatokat a tanár elvtársak irányították, akikkel általában jó viszonyban voltunk: társalogtunk, viccelődtünk, részt vettek szabadidős játékainkon és velünk együtt szórakoztak.

Konyhai személyzet biztosította az ételek előkészítését, a menü összeállítását; persze a napi diák-szolgálatos csoportok hathatós segítségével, akik zöldséget pucoltak és készítettek elő, vizet hordtak, asztalt terítettek, kenyeret szeleteltek, mosogattak.

Nagy, juhoknak készült épületekben laktunk; folyóméterben készült, szénával kibélelt deszkapriccseken, pokróccal betakarózva aludtunk.

Napközben, munka után focizás, tábori játékok, halászás, tűzifa-gyűjtés, a közeli patakok hűs vizeiben való fürdőzés, hűsülés jelentette a felüdülést.

Veszélyektől sem volt mentes az ottani életmód. Különösen a Tolvajos-tetőn végzett munkák alkalmával szembesültünk II. világháborús hadi anyagokkal, amelyek több esetben kerültek napvilágra fejszecsapásaink nyomán, a bokrok gyökerei közül. Ezeknek a hatástalanítására sokszor gyermeki ésszel vállalkoztunk – tanáraink rémületére –, fel sem mérve azt a hatalmas veszélyt, amely közben lesett ránk minden pillanatban. Később már a katonai központ szakemberei vették kezükbe az ügyet, és végezték el az előírt szakmai műveleteket.

A szállás ebben a munkatáborban volt a legmegfelelőbb, hisz az akkori Fenyőcske (Brădeţ) turista menedékház teljes egészében a mi rendelkezésünkre állt.

A tábor ünnepélyes keretek között zajlott: zászlófelhúzás, jelentés, majd az akkori IMSz (Ifjúmunkás Szövetség) későbbi KISz (Kommunista Ifjak Szövetsége) helyi képviselője sorban mindenkivel kezett fogott, Brigádos jelvényt és oklevelet adott át a következő mondat kíséretében: Én neked ezért a munkádért köszönetet mondok! A munkánkért semmiféle anyagi juttatásban nem részesültünk.

Ezt követően már a várva várt hazatérés következett. Az újabb tanév kezdete előtt sokan közülünk még munkát vállaltunk, hogy valami kevés zsebpénzt keressünk. Persze ezek sem voltak rózsás helyek: követ törtünk a Csikó-kerti kőbányában, vasúti pálya és átereszek építésénél dolgoztunk, betonoztunk), és a pénzt sem osztották két kézzel.

Örvendetes, hogy a ma fiataljai már nem kötelesek ilyen feladatokra jelent mondani.

Elmesélte: Boda Jenő, 68 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Boda Gergely, 2013

Egy nemzetközi rollerverseny margójára

Történt 1956. június 1-jén, amikor már Romániában nagy volt a szegénység, és nekünk, gyermekeknek nem jutott más játékszer, csak a saját leleményességünk. Készítettünk gatyagumiból parittyát, propelellel meghajtott csanukát. Rongyból varrtunk magunknak labdát, amivel a régi vágóhíd melletti árokban fociztunk. Mi, gyerekek vágytunk rá, hogy legyen gilicsünk, nem is beszélve a rollerről. Ezeket is magunk készítettük el egy kis segítséggel.

Édesapámnak volt egy ismerőse (Lázár asztalos), aki nekünk sílécet és szánkót készített. Mint kicsi gyermek részt vettem apám és a Lázár közötti alkudozáson, és egyszer, nem tudva a következményeket, az apám tudta nélkül rendeltem egy roller-vázat magamnak. Ez meg is történt, meg is kaptam érte a verést. De megvolt a rollerem, és már én is tudtam rollerezni a román templom körül, mert csak ott volt aszfaltozott járda.

Abban az időben nagy volt a propaganda a kommunista ünnepek megtartására, és kényszerítették a népet a felvonulásokra, de még a sportrendezvényekre is. Így iratkoztam fel én is egy rollerversenyre, amit a gyermekek nemzetközi napja alkalmából szerveztek. Nagy volt az izgalom, különböző korosztályú gyermekek jelentkeztek, különbnél különb házi járgányokkal.

Több futam után megnyertem a korosztályomban az 1. helyet. Édesapám azt mondta, hogy egy nemzetközi versenyt nyertem meg. Sokáig el is hittem.

Elmesélte: Cseh Csaba, 64 éves

Gyűjtötte: Hegedüs Ágnes és Veress Emőke, 2011

Pionírok repülőmodellezés közben

(Felvétel: ismeretlen fényképész, ismeretlen év, a felvételt beküldte: Jakab Arnold és Farkas Arnold, 2011)

A Lipován

Nagymamám 1956 óta a Fürdő utcában lakik. Ez volt a város egyik csendes része, a Lipován. Az utca Filimon Sârbu nevét is viselte. Akkor csak egy pár sín választotta el az utcát a vasútállomáson melletti parktól. Az utat sáncok szegélyezték, jobb oldalon magas jegenyék és hársfák álltak. Földút volt, akkoriban még a tehéncsordák vonultak reggel este a legelőre és haza.

Akkor még pöfögő gőzmozdony járt, a „fekete sárkány”. Azóta kivágták a fákat, beépítették az utcát és eltűnt a környezet szépsége és csendessége is.

Gyűjtötte: Laczkó Attila, 2011

A termés beszolgáltatása

1956-ban történt, hogy úgy 15 évesen egy tehénszekér pityókával Csíkdelnéről Csíkszeredába mentem beszolgáltatni a termést. (Minden 10 pityókából 9-et be kellett szolgáltatnunk akkoriban.)

Hosszú sort kellett álljak: a szekerek a katolikus templomtól a „gabonabázáig” (most kerékpározó-görkorcsolyázó park) álltak sorba. Ott lemérték a teli szekeret. Utána villával fölraktam a pityókát a vagonba. Végül újból lemérték az üres szekeret, hogy tudják, mennyit adtam be. 10 banit adtak 1 kg pityókáért.

Jól elfáradva ültem föl a szekérbe, és indultam haza. Útközben elaludtam, de a tehenek tudták hazafelé az utat, és hazavittek.

Elmesélte: Birta Antal, 72 éves, Csíkdelne

Gyűjtötte: Balogh Noémi és Birta Noémi, 2012

Félvágás szekér

(Felvétel: Vámszer Géza, 1959, Csíkszereda)

Sörtöltés az 1950-es években

Az 1950-es évek második felében a csíktaplocai származású Nagy Gyula volt a sörtöltöde főnöke. A sörtöltődébe hordókban szállították a sört, és itt töltötték üvegekbe. Az Olt holtágából vágott jéggel hűtötték a sört, amit azután széthordtak az Arany kapca, a Hajnód és más vendéglőkbe.

Abban az időben a hűtőszekrények fából készültek, és pléhvel voltak kibélelve. A hűtőt megtöltötték jéggel. Erre rakták, amit hidegen akartak tartani. A hűtő oldalán volt egy csap. Ezen engedték ki a jég megolvadásából keletkezett vizet.

Elmesélte: Bocz Erzsébet, 65 éves

Gyűjtötte: Tankó-Bodor Marietta és Csató Ákos, 2011

Sörfőzde

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Az egykori tűzoltó laktanya

Régen nem volt telefon, így tűz esetén nem lehetett telefonon hívni a tűzoltókat. Ezért a tűzoltó laktanya tetején volt egy magas torony, ahonnan az egész várost be lehetett látni. A torony tetején mindig állt egy őr, aki figyelte a várost és abban az esetben, ha füstöt látott, riasztotta a társait, akik kivonultak az adott helyre.

Elmesélte: Máthé Dénes, Csíkszereda

Gyűjtötte: Doszpod Előd, 2012

Az egykori tűzoltóság

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1920-1930-as évek)

A jégkorong hozta meg a városlakók között az összetartozást

Nem kell száz  évet sem visszamennünk az időben ahhoz, hogy alig ismerjünk rá a mai Csíkszeredára. Alig pár évtizede, a 60-as évek elején, bizony egészen más városkép fogadta az erre utazót. Kis város volt ez, alig 8.000 lelket számláló. Ha megállt a központban, ami a mai Petőfi utca volt, és úgy tudom, akkor is így hívták, három főutcából állt a város. Az egyik Zsögödre nézett, a másik Taplocára ment, a harmadikon pedig az állomásra jutott volna el az utazónk.

De az igazi központ a hokipálya volt. Hosszú telek jártak akkoriban, így a pályán akár öt hónapig is természetes jég volt. Szerette a város a téli sportot, de leginkább a jégkorong hozta meg lakói között az összetartozást. Ha játszott a csapat, a város szinte minden lakója jelen volt. Nők is, gyerekek is. A szabad ég alatt általában este, villanyfény mellett tartották a mérkőzéseket. A nézők itták a forró teát, a nők lába alá a férfiak meleg téglákat hoztak, azon álldogáltak. A sportolók öltözője a pálya szélén egy emeletes faépület volt, a kályhákban fával fűtöttek. A földszint volt a melegedő, itt forró tea várta a belépőt, az emeleten öltöztek át a sportolók. A pályát alacsony palánkkal kerítették be, egyik oldalán fapados lelátóval, de amire soha nem ültek az emberek, állva nézték végig a mérkőzést. Akkoriban sokszor nagy volt a hideg ilyenkor, de még nagyobb volt a lelkesedés.

Ez a lelkesedés, önzetlen sportszeretet vezetett oda, hogy megépítették ebben a kisvárosban az ország első fedett műjégpályáját. Ma a Vákár Lajos nevet viseli.

Elmesélte: Fülöp Annamária, 69 éves

Gyűjtötte: Janovits Ildikó és Szabó Zsuzsanna Orsolya, 2011

Csíki jégkorongozó az 1960-as években

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1960-as évek, a felvételt beküldte: Janovits Ildikó - Szabó Zsuzsanna Orsolya, 2011)

A "megfutott" vonat

Édesapám mozdonyvezető volt, gőzmozdonnyal járta a világot.

Egy alkalommal, midőn egy igen hosszú tehervonatot vontatott, Lóvész határában elromlott a szerelvény fékberendezése.

Megijedtek, hiszen a vonat egyre sebesebben száguldott Csíkszereda felé. Három rövid síppal jelezték folyamatosan a vészhelyzetet. Abban az időben még nem voltak a maihoz hasonló kommunikációs eszközök, ennek ellenére, a vészjelzésnek köszönhetően sikerült az állomásokon szabad sínre irányítani a „megfutott” vonatot.

Csíkszereda közelében a fűtő ki akart ugrani a robogó mozdonyból, mondván, hogy úgysem élik túl ezt a kalandot. Édesapám dróttal kötötte be a mozdony ajtaját, nehogy a fűtő valamilyen butaságot kövessen el.

A vonat végül Csíkszentsimonban állt meg.

Elmesélte: György Imre, 68 éves, nyugalmazott mozdonyvezető

Gyűjtötte: Birta Noémi és Balogh Noémi, 2012

Gőzmozdony

(Felvétel: Vofkori György (2007): Csíkszereda és Csíksomlyó képes története, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Úgyis mi nyerünk!

Az 1960-as évek elején éppen helyhatósági és Nagy Nemzetgyűlési választásokra készülődött a Csíki Rajon.

Abban az időben Szabó elvtárs volt az RKP Csík-rajoni első titkára, aki a választásokat megelőző napon sofőrjével, Dumitruval, a Kászonokba autózott, hogy személyesen ellenőrizze az előkészületeket.

A kászoni emberek a tőlük megszokott (szívélyes) módon fogadták az elvtársakat, s míg Szabó elvtárs szemlézett, addig Dumitrut felpakolták szilvapálinkával.

Másnap kora reggel Dumitrut hiába várta Szabó elvtárs. Utána küldött valakit, hogy azonnal hozza a sofőrt, mert még menniük kellett a rajon más helységeibe. Nagy nehezen előkerült Dumitru, akin nem csak érződött, de erőteljesen látszott is a kászoni pálinka nyoma. Szabó elvtárs dühbe gurult:

- Dumitru!! Nem szégyelled magad a mai napon késni??? Azonnal indulnunk kell Alcsíkra, hogy lássam, mi történik a választáson!!!

Dumitru lesütötte fejét, hallgatott egy kicsit, majd rossz magyarsággal így szólt:

- Ne búsulj, Szabó elvtárs, úgyis mi győzünk!!

Elmesélte: Lázár Zoltán, 77 éves

Gyűjtötte: Lázár Botond és László Örs Boldizsár, 2011

Augusztus 23-ai felvonulás az 1960-as évek elején az akkori Városháza előtt

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1960-as évek, a felvételt beküldte: János Tamás - Ravasz Ede, 2012)

Viszi a házát, mint a csiga

Az 1960-as évek elején, az ipari zóna fejlesztése érdekében, az állam nagyon sok család házát vette el a terület megszerzése érdekében. Akkoriban az UMTF gyárat építették. Ezeket a házakat sorra lerombolták, a családoknak pedig más helyeken adtak területet új lakóház építése céljából. Így történt ez a mai Akác utca, akkori Józsa Béla utca 43. számú ingatlanával is, amely a Jóska (Dódi) bácsi édesapja, Bartalis Gyula tulajdona volt.

Gyula bácsi háza faszerkezetű ház volt. Az illetékesek gondolták, könyebben megoldják a költöztetést a mai Venczel József utcába, hogyha lebontják a ház tetőszerkezetét, a többit pedig „trájlerre” (teherautóra rakják, és úgy szállítják az új telekre, ahol az alap már kész volt.

Így is történt: 1965 nyarán egy daru segítségével feltették a ház falait az autókra, és szállították keresztül a városon. Az emberek az utcára gyűlve csodálkoztak, és kacagták Gyula bácsit. Bosszantották, hogy viszi a házát, mint a csiga.

Jóska bácsi nevetve mondta, hogy ő a Józsa Béla utca 43. szám alól rukkolt be katonának, de amikor leszerelt, a Venczel József utca 1. szám alá kellett hazatérjen.

Elmesélte: Bartalis József, 68 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Ambrus Krisztina és Kacsó Zsuzsanna, 2012

Fordítsa ki, és foltozza meg

Mamámat a nagymamája elküldte egy korsóval a Nagy Imre festő háza melletti forráshoz borvízért.

Mamám játszani kezdett a korsóval. A korsó hozzákoccant a falhoz, és kilyukadt. Mamám sírni kezdett, mire kijött Nagy Imre, és megkérdezte, hogy miért sír. Mamám elmesélte. A festő megkérdezte, hogy kinek az unokája. Mamám elmondta, hogy a Silló Karolináé. Erre Nagy Imre azt mondta:

– Ne félj, hanem menj haza, és mondd meg Linának, hogy fordítsa ki a korsót, és foltozza meg!

Mamám boldogan hazament, és elmondta a nagymamájának, hogy mit mondott a festő. A nagymamája felmérgelődött, és megverte mamámat.

Elmesélte: Bándi Róza, 64 éves, Csíkbánkfalva

Gyűjtötte: Miklós Réka és Bocz Stefánia, 2012

Na, én búcsúzom!

A hatvanas évek közepén, az ismert riporter, Beke György, zsögödi otthonában kereste fel a festőt, Nagy Imrét, aki nehezen állt kötélnek riportalanyként. Délutánra beszélték meg a találkozást: folyt a beszélgetés, a riporter kérdezett, jegyzetelt. Imre bácsi válaszolgatott, még a híres fekete ribizli bor is előkerült. Kint csendesen szürkülödött.

Imre bácsi megun(hat)ta az egyhelyben való üldögélést, faggatást, és egyszercsak így szólt: - Na, én búcsúzom! - s nem volt pardon, a riporternek menni kellett.

Elmesélte: Diénes Zsófia

Gyűjtötte: Lázár Botond és László Örs Boldizsár, 2011

Megvárjuk, míg lejön az ára

A festő Nagy Imrének vendégei érkeztek. Feljöttek a szeredai piacra, hogy paprikát vegyenek, mert kívánták nagyon. Volt is paprika, de két lej volt darabja. A festő túl drágának tartotta, mert sajnálta érte a pénzt.

- Na, ha két lej, nem eszünk paprikát, megvárjuk, míg lejön az ára! -mondta Imre bácsi.

Elmesélte: Kardalus Eszter, 73 éves

Gyűjtötte: Kardalus Áron, 2011

Nagy Imre

(Felvétel: Kováts Jenő, ismeretlen év)

Udvarhelyre nem megyünk

Az 1960-as években a román vezetés megszüntette a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Helyette létrehozta Kovászna, Maros és Hargita megyét. A kommunista párttagok Székelyudvarhelyt akarták megyeközpontnak Hargita megyében. Erre a csíkszeredaiak összefogtak, és 1968 februárjában kivonultak az utcára. Ezt kiabálták: „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” Így harcolták ki, hogy Szereda legyen a központ.

Elmesélte: Domokos Mária, 82 éves

Gyűjtötte: Antal László és Borbát Márk, 2011

Tüntetés az egykori rajoni pártbizottsági székház előtt

(Felvétel: ursu2b.blogspot.com, ismeretlen fényképész, 1968. február 13.)

Akkoriban a folyó nem volt megegyenesítve

Gyermekkoromban nem szabadott az Olt közelébe mennünk. Akkoriban még a folyó nem volt megegyenesítve, izgalmas játéktér volt a partja.

Történt egy napon, hogy mégis odamentünk, és beleestem az iszapba. Nem mertem így hazamenni, mert biztos volt a verés. Ezért beleugrottam az Oltba, hogy megtisztuljon a testem és a ruhám. Ezután kimentünk a Vár-tetőre, ott holdfénynél szárítgattuk bokrokon a vizes ruhát. Így is kikaptam, amikor hazaértem.

Elmesélte: Csibi Orbán Zsófia, 62 éves

Gyűjtötte: Kerekes Kamilla és Székely Réka, 2011

A Fok (fürdőhely az Olt-folyó zsögödi szakaszán az 1970-es évek elejéig)

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1960-as-1970-es évek, a felvételt beküldte: Kerekes Kamilla és Székely Réka, 2011)

Korcsolyázás

A legjobb téli szórakozásunk a giliccsel való korcsolyázás volt. A gilicset az ügyeskezű apukák is el tudták készíteni fából. Egyik kellemes élményem az volt, hogy a Sutától le lehetett csúszni az Oltig. Szomorúfűzek alatt élvezetes volt a hosszú lesiklás.

Egy másik korcsolyázó helyünk az Olt árterén volt. A jég tisztítása úgy folyt, mint a hokipályán is akkoriban. Vesszőseprűvel letakarítottuk a havat a jégről. Szánkón hozott vizes dézsába mártogattunk egy lepedőt. A vizes lepedőt ráterítettük a jégre, s így képződött egy friss, új, vékony réteg.

Elmesélte: Csibi Orbán Zsófia, 62 éves

Gyűjtötte: Kerekes Hanga és Péter Csenge, 2011

Mindenki álma az volt, hogy a nagyobb tavon hokizhasson

Az 1970-es években a mostani Brassói út mentén levő tömbházak helyén két tó volt. Télen azokon a tavakon korcsolyáztak és hokiztak a városlakók: a kisebbik tavon a kezdők, a nagyobbikon pedig a haladók. Akkor mindenki álma az volt, hogy a nagyobb tavon hokizhasson. Nagy élmény volt, ha valamelyik ifi játékos lement a tóra, és az ott szórakozókkal játszott.

Korcsolya gyanánt a gilics nevű, bakancsra felfogható vas él szolgált. Később a szülők vettek igazi korcsolyát, amelyik már hasonlított a hokisták korcsolyájához. Hokibotot abban az időben nehezen lehetett kapni. Zsögödben volt egy hokibot készítő mester, ő készítette a „LÁZÁR” botokat, amelyek fából voltak.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: László Szabolcs és Salló Attila, 2012

Fiúk csatározásai

A zsögödi és csíki nagy gyermekek, különösen a fiúk sokat háborúztak egymással.

A mai kórház dombján volt a bújó- és háborúzóhelyük. Bevájtak a domboldal­ba úgy, hogy tudjanak többen elbújni. A lányok eleséget, például almát kellett vigyenek nekük. A fiúk harceszközöket gyűjtöttek, készítettek: sok követ, parittyát.

A zsögödiek sokszor évekig a győztes csapat voltak.

Elmesélte: Tőke Magdolna, 70 éves

Gyűjtötte: Kerekes Kamilla, 2012

A régi Hargita vendéglőben

Voltunk egyszer a régi Hargita vendéglőben.

Az épület belsejében majdnem minden fából volt – nagyon-nagyon szép volt. A felszolgálók székelyruhában voltak. Az ételek nagyon finomak voltak. Sokat beszélgettünk, és hallgattuk az élő zenét, amit egy helybeli cigányzenekar játszott.

Elmesélte: Fülöp Gizella, 63 éves, Fülöp László, 54 éves, Bálint Regina, 72 éves, Csíkszentimre

Gyűjtötte: Tankó-Bodor Marietta és Bálint Katalin, 2012

A régi Hargita szálloda és vendéglő

(Felvétel: csikitv.ro, ismeretlen fényképész, ismeretlen év)

Az első csíkszeredai toronyház építése

Az első csíkszeredai toronyházat 1970 tavaszán kezdték építeni. Akkor ritkán használt csúszózsalus módszerrel építették. Ez azt jelentette, hogy megállás nélkül, éjjel-nappal felváltva dolgoztak, mert a zsalu állandóan ment feljebb-feljebb, nem lehetett megállítani a munkálatot.

Elmesélte: Szabó Zoltán, 54 éves

Gyűjtötte: Ilyés Dalma, 2011

Bal oldali kép: Építünk (Felvétel: Haragos Zoltán, 1968)

Jobb oldali kép: Az első toronyház Csíkszeredában (Felvétel: M. Andreescu, ismeretlen év, a felvételt beküldte: Kerekes Kamilla, 2012)

Ajándék a kommunizmustól

Csíkszeredában, a Szülőanyák Mária Otthonában [a lábasházban – szerk. megjegyz.] láttam napvilágot 1944. március 13-án.

Néhány nap után Kászonimpérre vitt édesanyám. Ott nevelkedtem egészen 6 éves koromig, amikor Kászonaltízre költöztünk a nagymama lakásába. Négyen voltunk testvérek, mind fiúk. Szüleim nagyon vallásos emberek voltak, és minket is próbáltak abban a szellemben nevelni.

Az 1950-es években nagyon nehéz volt a gazdálkodó emberek élete. Az élet kemény próbára tette a szüleimet is. Szinte 12 hektár birtokunk volt, de nagyon sok volt a beszolgáltatás és az adó. Mikor mindent kifizettünk, a család részére nem maradt ennivaló.

1962-ben bekövetkezett a kollektivizálás [államosítás – szerk. megjegyz.], amely még jobban elszegényített: elvették a földet, az állatokat és minden mezőgazdasági szerszámot. Ekkorra már nagykorúak lettünk, egy gyerek kivételével.

Szüleim és a nagyobb bátyám elmentek állami munkára Bukarestbe, a középső bátyám elment egyetemre. Én és az öcsém maradtunk otthon. Hosszas meggyőzés után beálltunk a kollektívbe [mezőgazdasági termelő szövetkezetbe – szerk. megjegyz.] két ökörrel, mint fogatosok.

1966 őszén berukkoltam katonának, ahol 18 hónap kemény katonaságot töltöttem le. Amikor leszereltem, elmentem gépkocsivezető tanfolyamra Marosvásárhelyre. Itt 1968-ban végeztem. 1969-ben a csíkszeredai szállítási vállalathoz kerültem, mert általuk végeztem el a tanfolyamot.

1970-ben megnősültem. Született két gyermekünk. 1971 végén sajnos munkahelyet kellett váltanom, mivel nem tudtak lakást biztosítani számunkra. Második munkahelyem az IPIC CF [Vasúti Építőanyag-Kitermelő Vállalat – szerk. megjegyz.] volt. Ez komoly vállalat volt: kellett dolgozni, de fizetett is. Itt is megígérték a lakást, de itt sem tudtak kiszolgálni. 1974-ig itt dolgoztam, amikor egy szép napon behívóm érkezett „koncsentrára”, szerencsére ide Csíkszeredába, a hegyivadászokhoz. Ekkor már három gyermekünk volt. A „koncsentrán” megismerkedtem egy gépészmérnökkel, aki a megyei építkezési vállalat gépészeti osztályán dolgozott. Munkahelyet és lakást ígért nekem. A „koncsentra” lejártával én át is mentem az új munkahelyre. Azonnal kocsit kaptam, és munkába állhattam. 1975-ben meg is kaptam a 2 szobás tömbházlakást.

Ezekben az években nagy hangsúlyt fektettek a lakásépítésre. Sokszor még éjszaka is kellett dolgoznunk. Fiatalok voltunk, bírtuk a munkát, meg volt a családunk, nagyok voltak a költségek.

1975 októberében kaptam egy vadonatúj vontatógépet, egy orosz KRAZ autót. Ezzel nehezebbé vált a munkám, sokat kellett járnom az egész országot. Nehéz gépeket és építkezéshez szükséges nagyobb anyagokat szállítottam.

1977-ben nagy földrengés volt. Az akkori megyei vezetőség bevezényelt Bukarestbe a földrengés által megrongált főváros felújítására. Megegyeztünk, hogy ha teljesítem a parancsot, akkor a 2 szobás lakás helyett egy 3 szobást kapok. A munka nagyon komoly volt, kemény 3 hónapig száraz ételen éltünk. A fizetés jó volt, de mindent magunknak kellett megvásárolnunk, ezért sokat költöttünk. Nagyon be kellett osztani a pénzt, hogy a családnak is jusson belőle.

Amikor hazajöttem, a 3 szobás lakás kulcsát a kezembe adták. Bizony akkor felsóhajtottam, és elmondtam magamban, hogy ennyi nehéz munka után csak sikerült elérnem a célomat. Ugyanakkor azt is megjegyeztem, hogy ez volt a kommunizmusban a legnagyobb ajándék a családom számára.

Elmesélte: Bodó Sándor

Gyűjtötte: Bodó Dorottya és Ördög Kinga, 2012

Nicolae Ceauşescu államelnök munkalátogatáson Csíkszeredában

(Felvétel: #LA254 Fototeca online a comunismului românesc Cota: 254/1976, ismeretlen fényképész, 1976. október 5.)

Árvíz a városközpontban

A Somlyó-patak a város központján keresztül, föld alatti, födött mederben csörgedezett. A ’70-es években egy esős nyáron ez a földalatti patak akkora árvizet okozott a városközpontban, hogy a gyermekek még halásztak is az árban.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: Szombath Ákos és Járy Gergely, 2011

Érdekes volt ott bámészkodni

Az 1977-es nyári vakáció első napján költöztünk be Csíkszeredába, hét éves koromban. Azelőtt pár hónappal jártam először ide, édesanyámmal. Nem kaptuk a jövendőbeli tömbházunkat. A mai Magyar konzulátus mellett (akkor ifjúsági klub) kérdezősködtünk, merre van az „ikerblokk" (Testvériség sugárút 22. szám). A Szentlélek és a Tudor Vladimirescu utcák találkozásánál éppen a sarokházat bontották, a kereszteződést nagyították. Eligazítás után felkapaszkodtunk a dombra. A házak mögül kezdtek látszani a tízemeletes tömbházak, mindenhol építkezés, földmozgatás zajlott. A tömbház nagyjából készen volt. A bejárattól még látszott a Suta erdős dombja, egy két év múlva ott is betonépületek zárták el a kilátást.

Az egész város egy nagy építőtelep volt, több tucatnyi daru magaslott.

Épülő városközpont

(Felvétel: Pál Béla, 1980-as évek, a felvételt beküldte: Székely Réka, 2013)

Az elkövetkező években építőtelepen nőttünk fel, ja és sorban állás közben. Kíváncsian nézegettük a daruk megérkezését, felállítását, rögzítését, majd amint a betonnal teli „bénákat” és a betonelemeket emelgették a magasba. Hamar megtanultuk, hogy nem szabad nézni a hegesztést, üvegvattában szökdösni.

Rengeteg házat bontottak le, a város lassan arcot cserélt. Lebontották a Testvériség utca alsó felét, majd a piac környékét, a Kalász negyedi házakat.

A katolikus templom melletti házat egy nagy acélgolyót lengető daruval bontották le, érdekes volt ott bámészkodni.

Miután a házakat lebontották, hatalmas gödröket ástak, majd elkezdték a vasazást, betonozást. Pár hónap alatt kezdett kiemelkedni a betonszerkezet az építőtelepet körbevevő bádogkerítés mögül.

A „Szúnyog”-negyedet hosszú acélcölöpökre építették, amelyeket cölöpverő gépek vertek le, szünet nélkül csattogtak évekig. Itt ismertük meg a hangsebességet, láttuk, amint leesik a sínen a „kalapács”, de a hang csak később érkezett.

Sor került a Nemzeti bank költöztetésére, ne zavarja a sok szögletes épület összhangját. Nagy betonpályát öntöttek a megteendő út szakaszán, síneket fektettek le, az épület alapján réseket lyukasztottak, alátámasztották, majd a maradt közöket is kiverték. Az egész épület sínekre került. Nagy munkahengerek taszították centiméterről-centiméterre, először hátra, majd kb. 45 fokos szögben jobbra. A mai művészeti iskola sportpályája melletti fenyőfától délre volt az egykori helye.

Miután a Tudor negyed elkészült, hónapokig éjjel-nappal szállították Brassóból a gépeket a traktorgyárba érdekes, középen csukló traktorokkal, melyek élesen visítottak, amint a sugárúton lassan kikapaszkodtak.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: Orosz Anita és Dobos Csenge, 2012

Meneget métreket naponta (A Nemzeti Bank költöztetése)

(Felvétel: csikiakklubbjamindenkiakicsiki.network.hu, ismeretlen fényképész, 1984. augusztus)

Nagyszüleim a Virág utcában laktak

Nagyszüleim a Virág utcában laktak. 1981-ben, amikor lebontották a házukat, első osztályt végeztem. Most a megyei tanács épülete áll a helyén.

Szeretettel emlékszem vissza kicsi gyermekkorom éveire, a nagyszüleimnél töltött időre, annak ellenére, hogy az idő elkoptatta ezeket az emlékeket. Valójában egy kicsi gyermek megszépített, de halvány emlékfoszlányai.

Az egykori Kossuth Lajos utca I.

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1978, a felvételt beküldte: Balogh Noémi - Birta Noémi, 2012)

A ház a Virág utcában a sarok utáni második ház volt. Egyik szomszédjában, az utca sarkán, aprozár (zöldségüzlet) volt, utána pedig az Ilyés bácsiék háza következett. Nem szerettem az aprozárt, csámporodott zöldségszag és kopott, fából készült borvizes rácsok jutnak eszembe, ha az aprozárra gondolok.

Nyáron biciklizni tanultam, télen pedig korcsolyázni a Virág utcának ezen az oldalán.

Az egykori Kossuth Lajos utca II.

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1978, a felvételt beküldte: Balogh Noémi - Birta Noémi, 2012)

Néhány házzal odébb volt az erdészet székhelye. Télen, mikor az erdész bácsik mentek haza a munkából, húztak a korcsolyával, amit nagyon szerettem. Nyáron taszították a biciklim, jó móka volt.

Odébb volt a Gostat, ahol most a Korall üzlet van. A piac ugyanott volt mint most, de másabb piac volt. Egészen jól emlékszem, hogy a cigány bácsi kicsi fa asztalon árulta a similabdát, rózsaszín napszemüveget, narancssárga kicsi kürtöt és sípot. Nekem is vettek néhányszor similabdát, de rendszerint szétbomlott és kihullott belőle a fűrészmoszt. Akkor még nem volt meg az emeletes piac épület, ahol most az üzletek vannak, csak a Gostat volt meg, és körbe házak voltak. Itt volt a virág üzlet is. Többnyire szegfűt árultak.

Sok jó ismerős szomszédja volt nagymamámnak. Ha elment a piacra, legtöbbször későre ért haza, mert mindenkivel megállt beszélgetni. Emiatt nagytatám zsörtölődött.

A túlsó oldalon egy hatalmas épületben volt a pionírház. Néhányszor gokárd versenyt is rendeztek.

Ugyancsak a túlsó oldalon volt egy napközi, ide járt az unokatestvérem. Ezen az oldalon lakott édesanyám barátnője, Betti néni a szüleivel. Szerettem, ha Betti néniékhez mentünk, mert rengeteg szép festményük volt. Az édesapja festő volt.

Ugyancsak a túlsó oldalon, de az utca másik felén volt a könyvesbolt. Petróleum szagú könyvesbolt. Itt vette édesanyám az iskolás táskámat, mikor első osztályba mentem. A boltos nénit gimis koromban még láttam könyvet árulni a pünkösdi búcsún.

Nem messze, ahol most a Főtér van, egy kicsi park volt. Egy hosszú park, ahol jó volt biciklizni. A park mellett volt a tejüzlet. Átellenben, a park másik oldalán pedig a Nemzeti Bank épülete állott.

Az egykori Kossuth Lajos utca III.

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1978, a felvételt beküldte: Balogh Noémi - Birta Noémi, 2012)

Halványan emlékszem egyik-másik szomszédra is, pélául Ilyés nénire. Egy másik szomszédot, ha jól emlékszem Vili bácsinak hívták. Nem szerettük Vili bácsit, mert állandóan burrogtatta a Trabantját, amivel akkora zajt és füstöt csapott, hogy fulladoztunk és nem tudtunk játszani az udvaron. Annál jobban szerettük a feleségét, akivel sokat beszélt nagymamám a kerten keresztül és sok finomságot átnyújtott nekünk, gyermekeknek.

Úgy emlékszem, hogy a nagymamámék háza hatalmas, szinte óriási volt. Hat szoba volt benne és hosszú tornáca. Döngött a tornác, mikor végigmentünk rajta. A hátsó két szobában laktak az unokatestvéremék. A következőben pedig Fülöp Jancsi bácsi. Esténként Jancsi bácsi mesét olvasott nekünk. Legtöbbször az Előre kalendáriumból a Szerencsés Jankót olvasta, amit ezerszer is elolvasott, de mi valamilyen okból kifolyólag sose untunk meg.

A ház első részében laktak nagymamámék. Az utca felőli szoba volt a tiszta szoba. Ide csak ritkán szabadott bejönni, mert hideg volt itt. Nagy élmény volt ide bejönni, mert itt sok kincs volt, de sajnos nem szabadott semmihez sem nyúlni. Itt voltak nagymamám porcelánjai, az ágyra leterítve pedig a prémek, egy görény és egy vadmacska prém. Ezek nagyon izgattak, de nem szabadott megsimogatni, mert azt mondták, hogy vegyszeres. Itt tartották a télire letett almát is, amihez azért csak hozzányúltunk időnként. Határozottan emlékszem, hogy az ablakra zöld színű pausz papír volt ragasztva. Ennek én felpiszkáltam a sarkát és a lyukon át kukucskáltam ki a Virág utcára. Az ablak alatt volt a kereszt, ami most a Szent Kereszt Plébánia udvarán áll. Ez a kereszt megmenekült a házak lebontásakor. Ugyancsak innen néztem az augusztus 23-i felvonulásokat, amikor vég nélküli sorokban vonultak a beöltöztetett emberek, egyesek zászlókat, képeket, táblákat cipeltek, meg voltak pirossal bevont és virággal feldíszített autók is. Miután elvonultak kaptunk mi is kicsi papír zászlókat.

Augusztus 23-ai felvonulás a Virág (ma: Kossuth Lajos) utcában

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1976, a felvételt beküldte: Tamás Bertalan - Lajos Ákos, 2013)

Télen a karácsonyfa mindig a középső szobában állt. Mintha az égig ért volna. Nagy kaland volt a padlásra vagy a pincébe menni. Ide csak nagytatámmal szabadott járni, de megérte a fáradtságot, mert a padláson szárított kolbászt kaptunk, a pincében pedig egy-egy pohár káposztalevet.

A kedvenc helyem az udvar volt. Nagy virágos kertje volt a nagyszüleimnek. Azóta sem láttam ilyen szép virágoskertet, annyi féle virágot. Ma is emlékszem, milyen virágok voltak, sőt arra is, hogy melyiknek hol volt a helye. Volt ott labdarózsa, orgonabokor, a kert végében jázmin, tulipán minden színben, gyertyavírág, kék ibolya az orgona bokor alatt, gyöngyvirág, harangláb, tüzes liliom... Még rebarbara is volt.

A kert végében zöldséges kertje is volt a nagymamámnak, ahonnan az unokatestvéremmel felfaltuk a kicsi uborkákat, aminek nagymamám egyáltalán nem örült. Baromfi udvaruk is volt, meg malacaik is. Emlékszem Mozsner bácsi szikár alakjára, amint a malacpajta felé ment. Ilyenkor mindig elbújtam, mert tudtam, hogy gyűrűt tesz a malacok orrába, és én nem szerettem a malacvisítást.

Ősszel bepöfögött a favágó gép is, ami egész nap fűrészelte a fát, és mikor elment, a helyén egy rakás fűrészmoszt maradt.

Az egykori Kossuth Lajos utca IV.

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1978, a felvételt beküldte: Balogh Noémi - Birta Noémi, 2012)

Aztán egyszer csak idegen emberek kezdtek járkálni a nagyszüleimhez, és mindenki izgatott, ideges és rosszkedvű lett. Le fogják bontani a házat – mondták. Én nem értettem, hogy ez mit jelent, és miért ideges mindenki, miért sír annyit nagymamám.

Első osztály után, a nyári vakációra falura vittek a másik nagymamámhoz. Nem nagyon szerettem ott. Falun gyakran találkoztam édesapámmal, aki mindig egy-egy téglával, cseréppel, fával megrakott teherautón érkezett.

A vakáció végén, mikor megint visszajöhettem a városba, nagyszüleim háza már nem állt. Nem állt a szomszédok háza sem, sőt egyetlen ház sem. Rengeteg por, törött tégla és cserép maradt a házak helyén. Nem is tudtam volna megmutatni, hogy hol volt a nagytatámék háza.

Így lettek a nagyszüleim akaratuk ellenére blokklakók.

A házból nem maradt meg csak egy tábla a házszámmal, meg egy váza a keresztről. A házat az akkori állam potom árom kifizette, a ház területének az árát a mai napig sem térítették meg.

Elmesélte: Mészáros Ildikó, 37 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Ördög Kinga és Bodó Dorottya, 2011

Az óriási ház

A nagyszüleim a Kossuth Lajos utca 44. szám alatt laktak egy óriási házban. A város legszebb és legszélesebb utcájában álló házat 1904-ben építtette egy grófnő gyógyszerész fiának. Később ezt a házat megvásárolta üknagyapám, Szvoboda Miklós lányainak: Irmának és Margitnak. (Irma volt az édesanyja nagytatámnak, Zakariás Miklósnak.)

A 13 szobás házban 6 család lakott. Óriási udvara, hátul pedig 33 áras kertje volt.

Nagytatám 1962-ben megnősült. Nagyszüleim egy kis szobában laktak, mialatt az óriási házban egy öregasszony lakott. Amikor meghalt az öregasszony, nagyszüleim beköltözhettek az ő lakrészébe. Javítani kezdték a lerombolt lakrészt. Közben megszülettek a gyerekeik: édesapám, Miklós és testvére, László. Nagyszüleim nekifogtak a legutolsó szoba, a fürdőszoba felújításának is, amikor 1977/1978-ban az akkori vezetőség utasítására kisajátították és lebontásra ítélték a házat, amiben laktak.

Az utcában több mint 250 házat bontottak akkor le. Az óriási házat sebtében bontották le, hogy ne lássák az emberek, mekkora házat bontanak le. Nagyszüleim kertjében 100 feketeribizlitő volt elültetve – kiszántották. Az utca lakóit kis tömbházlakásokba költöztették, és még ezt is bérelniük kellett. Nagyszüleim ki kellett vágassanak ágyaikból, szekrényeikből, hogy beférjenek a bútorok a tömbházlakásba. Nagytatám megbetegedett a ház lebontása miatt.

A kárt 22 év elteltével sem térítették meg, jóllehet a károsultak igényelték ezt. Nagymamámnak a mai napig ez a kérdése: az akkori vezetőknek fontosabb volt beosztásuk, mint a város szép utcái, házai és az emberek magántulajdona?

Elmesélte: Id. Zakariás Miklósné, Csíkszereda

Gyűjtötte: Zakariás Adrienn, 2012

Ahányan voltak, annyifelé futottak

1990 előtt tilos volt a magyar és a székely himnuszt énekelni.

Egyszer három férfi – az elfogyasztott sok alkoholtól megbátrodva – a régi Hargita vendéglő előtt elénekelte a két himnuszt. A Securitate (titkosszolgálat) emberei meghallották ezt, és hívták a milicistákat (rendőröket).

A szirénázó rendőrautók hangjaitól hirtelen kijózanodtak az éneklők, és ahányan voltak, annyifelé futottak. Ezért nem tudták őket elkapni a milicisták.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: Salló Attila és László Szabolcs, 2012

Bátor kiállás

Az 1980-as években gyakran jött városunkba Adrian Păunescu. Ilyenkor Romániát és a kommunista pártot dicsőítő énekekkel, műsorral kellett készüljenek a vállalatok.

Nagytatám is benne volt a készruhagyár dalárdájában. Ők magyar népdalokat adtak elő. Adrian Păunescunak nem tetszett, hogy csak magyarul énekelnek. Üzent, hogy hamar készüljenek fel román dalokból is.

Részlegvezető nagytatám úgy döntött, hogy nem énekelnek román kommunista pártot dicsőítő dalokat. Kiállt, és levezényelte a színpadról a dalárdát.

A vállalat igazgatónőjét behívták a pártkabinetbe, és megszidták. Az igazgatónő pedig megdicsérte tatámat bátor kiállásáért.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: László Ildikó és Török Eszter, 2012

Díszszemle a főtéren

(Felvétel: Demeter Csanád - itthon.transindex.ro, ismeretlen fényképész, 1980-as évek)

A "leszegelt" vasúti sínek

Mozdonyvezető koromban volt egy viccesebb kisegítőm. Épp a csíkszeredai állomáson várakoztunk, mert cserélték a vasúti síneket.

Leszálltunk a kisegítőmmel, és a mozdonyt tisztogattuk, törölgettük, szépítgettük, mikor két kéregető gyerek jött oda hozzánk. Pénzt kértek. A vicces kisegítőm adott nekik valami aprót, cserébe arra kérte őket, segítsenek, tegyék odébb azt a síndarabot, amit már lecseréltek a munkások. A két gyerek neki is ugrott a több száz kilós sínnek, egyik az egyik végét fogta, a másik a másikat.

Erőlködtek, erőlködtek, végül az egyik kijelentette: - Hát ezek le vannak szegelve!

Elmesélte: György Imre, 68 éves

Gyűjtötte: Birta Noémi és Balogh Noémi, 2012

Történet a piros Daciaról

Hát tréfás, de valós történet, amit elmesélek és részben sajnos manapság nemigen fordulhatna elő, ugyanis…

1985-ben történt, amikor tatám 36 éves volt. Ő mesélte, mostmár ő is nevet rajta, akkor nemigazán tudott. Egy nyári délelőtt éppen nyüzsgött a város, kicsengetések napja volt, az emberek szépbe öltözve, virágcsokrokkal kezükben jöttek-mentek.

A mai József Attila Általános Iskola, az akkori Pártkabinet előtt tatám a járdára parkolta piros Daciaját, ellépett tejet vásárolni. Szinte átellenben egy mészérszék volt akkoriban. Mire visszatért, az autója az Orr-Fül-Gége kórház alsó sarkánál parkolt. Csodálkozott ő eléggé, mire a mészáros elmesélte, hogyan bámulta ő és az emberek a sofőr nélküli autót lefele gurulni 10-15 métert az úton. Az útkereszteződés előtt a milicisták fogták ki, taszították vissza félig a járdára, szerencsére nem tett semmiféle kárt. Aztán a mészáros tanúskodásával kivették az iratait az autóból, még 200 forint is volt benne, ami akkoriban nem szabadott, mert tilos volt bármilyen más pénzt tartani.

Ezután elkezdődött a milíciára való járkálás, az ezzel járó kín-baj, és nem mesélem el, hogyan sikerült visszaszereznie az iratait.

Akkoriban még nem volt ilyen nagy autósforgalom, vasárnaponként felváltva hol a páros, hol a páratlan rendszámú autók közlekedhettek.

… ugyanis manapság a rengeteg parkoló autó megállítaná a sofőr nélkül gurulót, de ha mégsem, akkor a parkolóőrök sajnálatosan túlzott gyorsasága és a kerékbilincs biztosan nem engedné a figyelmetlen sofőrök autóit elgurulni.

Gyűjtötte: Miklós Ádám, 2011

Frici, a kisfülű

Harminc évvel ezelőtt lehetett gombászni a parkban. Volt egy Frici nevű öregember, aki a fiatal gombászokat elkergette, hogy ne szedjék le a gombáját. Frici ott lakott a park közelében, azért hívták Frici, a kisfülűnek, mert az egyik füle kisebb volt.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: Adorján Előd és Holló Kálmán, 2011

A Központi Park az 1970-es évek végén

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1978, a felvételt beküldte: Balogh Noémi - Birta Noémi, 2012)

Pityókaszedés

Ez a történet az 1989 előtti időket eleveníti fel, amikor  diákként még szombaton is jártunk iskolába.

Három évharmad volt a tanítási idő. Az V-VIII. osztály délutáni váltásban tanult, és a tanév szeptember 15-én kezdődött minden évben változatlanul. Az iskolakezdést követően 2 hétig még nem volt oktatás, hanem pityókaszedni vitték a gyerekeket.

Az iskola udvarán volt a gyülekező. Előkerült ilyenkor a gumicsizma, a vastag kabát, kesztyű (hiszen reggelenként nagyon hideg volt), de alatta az ujjatlan blúz is helyet kapott, mert tudtuk, hogy délre nagyon felmelegedik az idő.

Vedrekkel a kezünkben, és a vedrekben az uzsonnával mentünk ki kettős sorban a pityókaföldekre. Volt amikor a traktorhoz kapcsolt utánfutóval szállítottak ki például Pálfalvára. A Csicsó előtti földekre rendszerint gyalog mentünk. Ez körülbelül 1-1,5 órás gyaloglást jelentett.

Amikor odaértünk, előbb ettünk.  Az evés szertartásosan történt, mindenki vitt zakuszkát, szalonnát, és mindenféle finomságot, amit az édesanyák főztek be télire. Körbe ültünk, mindenki a leborított vedrére, középre került az ennivaló és mindenki megkínált mindenkit. Ilyenkor nagyon sok viccet, szórakoztató történetet meséltünk el egymásnak.

Evés után előbb lovaztunk, majd a bakkugrást is gyakoroltuk, és csak utána álltunk neki dolgozni. A vettetőgép által kidobált pityókát kellett méret szerint (nagy, közepes, kicsi) csoportosítva összeszedni. Voltak közöttünk “zsákosok” is, akik a krumpliszsákot kellett tartsák, amikor a vedreket ürítettük. Az ő feladatuk irigylésre méltó volt, hiszen nekik nem kellett hajlonganiuk a krumpli után.

Kb. délig sikerült összeszedni a krumpli nagy részét. Ez után következett a “tollászás”, amit a diákok egyöntetűen utáltak. Karnyújtásnyira álltunk egymástól. és újra végigjártuk a krumpliföldet, felszedve az elmaradt, elhullatott pityókákat.  Ilyenkor már elég fáradtak voltunk, eléggé melegen sütött a nap is, úgy hogy gyakran megtörtént, hogy a krumplit egy óvatlan pillanatban visszanyomtuk a lábunkkal a földbe, csak hogy ne kelljen lehajolni érte, vagy egymást célozgattuk a pityókával, ha a tanáraink nem voltak éppen a hátunknál. A legviccesebb az volt, amikor egy szegény egér után rohant a fél iskola, esetleg még el is kapták a bátrabbak, és volt amivel a lányokat ijesztgetni, mielőtt szegény kimúlt volna a nem éppen kiméletes bánásmód következtében….

Délben elfogyasztottuk a  megmaradt ételt, majd három óra fele mindenki mehetett hazafelé. Volt aki pityókát is vitt haza, habár mindennap ellenőrizték, hogy senki se vihessen haza belőle. A legtöbb esetben ingyen dolgoztunk, de emlékszem egy alkalommal valamennyi pénzt (talán 25 lejt) fizettek a néhány hetes munkánkért. Pénz ide vagy oda, szép emlékként maradtak meg számunkra az iskolakezdés első hetei.

Elmesélte: Gáll Ildikó, 41 éves, Csíkszereda és Kovács Levente, 41 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Máthé Luca és Kovács Boglárka, 2012

Hosszú órákat kellett sorba állni

A szüleim mesélték, hogy amikor ők gyerekek voltak a kommunizmus idején, milyen nehéz volt az élet. Kenyeret, cukrot, olajat porcióra adtak, hosszú órákat kellett sorba állni húsért, vajért, gázpalackért. Sokszor megtörtént, hogy gyertyafény mellett kellett tanulniuk. Ősszel, iskolakezdéskor 2-3 hetet krumpliszedni jártak. Volt olyan kemény tél, hogy kényszervakációt adtak a nagy hideg miatt. A szombat is iskolai nap volt.

Gyűjtötte: Kulcsár Tímea, 2011

A darabokban osztogatott édesség

Bezzeg a mi időnkben nem vásároltuk kilószámra a gyümölcsöt és az édességet. Szegényes évek voltak, amikor a kenyeret is jegyre adták, s jobb esetben még egy-egy büdös hallal is megtoldták.

Gyermekszemmel a legfájdalmasabb az volt, amikor a központi áruház alsó bejáratánál pénzért osztották a csokoládét és az éretlen banánt. Ha volt is pénzed, nem adtak többet egy csomagnál, amiben 3 vagy 5 darab csokoládé volt. A sor vége valahol a mai Petőfi utcai könyvesboltnál volt. Kétszer nem lehetett sorba állni, mert ha felismertek, úgysem adtak, és az időbe sem fért bele, olyan hosszú volt a sor. Egyetlen esély volt, ha a gyermek és a szülő is sorba állt, de ott sem szabadott kitűnjön, hogy ismerik egymást.

Végre 4-5 óra sorbanállás után, egy kilogramm banánnal és öt csokoládéval, nagy boldogsággal értünk haza. A banán felkerült a szekrény tetejére, mert meg kellett érjen, nehogy fájni kezdjen a gyermekek hasa. Lestük, de a banán nem sárgult, hanem rendszeresen megfeketedett. A csokit pedig el kellett tenni az ünnepekre, s akkor is csak egy-egy kockát kaptunk, hogy maradjon máskorra is.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: Ilyés Dalma és Ilyés Mátyás, 2012

Most válogassanak!

A nyolcvanas évek közepén Csíkszeredában is ennivalóra vadásztak a háziasszonyok az üres boltokban. A Coşbuc utcai zöldségboltba néhány láda friss karfiolt hoztak. Hamarosan csődület támadt, és sorba rendeződtek a vásárlók a pult előtt.

- Azt a szép fejet kérem onnan a láda sarkából! – mondta egy kötényes néni a sor legelején.

- Én azt a nagyobbacskát a mérleg mellől! – kérte az eladót egy kontyos nő.

Az eladó magában dúlt-fúlt, mivel nem volt szokás akkoriban válogatni az áruban.

Egy darabig tűrte, majd egy konyhakéssel a kezében villámgyors mozdulattal összevagdalta a karfiolt. Mindenki döbbenten nézte, vajon mit csinál. Ő pedig, dolga végeztével, diadalmas mosollyal mutatott a ládára:

- Most válogassanak!

Elmesélte: Kardalus Eszter, 74 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Kardalus Áron és Stoica Krisztina, 2012

Élelmiszervásárlás egykor

Az 1980-as évek végén édesanyám zöldségüzletben dolgozott, a mostani Petőfi utca végén. Ő mesélte, hogy a régi rendszerben az alapélelmiszereket adagra lehetett vásárolni. Ez azt jelentette, hogy havonta kaphatott egy személy krumplit, tojást, paszulyt, és hogy mennyire örvendett az, aki egy törött tojással többet kapott.

Nagy esemény volt az is, amikor május 1-jén és augusztus 23-án hosszú sorok kígyóztak a zsögödi strandon kívül. Ugyanis az emberek azt remélték, hogy hozzájutnak 1 kilogrammal több zöldséghez-gyümölcshöz. Vagy az is, amikor október végén termésnapra kellett készülni, nagy tömegek álltak sorban már nyitás előtt. Várták a füsttel együtt bepöfögő traktor érkezését, annak reményében, hogy még ők is kapnak egynéhány kiló krumplit télire.

Elmesélte: ismeretlen

Gyűjtötte: Portik Andrea és Rancz Tamás, 2012

Régi tréfás játék

Régen az apukám minden nap lement az udvarra játszani tömbházbeli játszótársaival. Sokszor tréfás játékokat játszottak.

Egyszer egy rossz labdát felhasítottak, és megrakták kővel. A labdát kitették az útra, és egy közeli bokor mögé rejtőzve figyelték az eseményeket. Jöttek a gyerekek, jó nagyot rúgtak a labdába, jól megfájdult a lábuk.

Máskor egy pénztárcára vagy egy bankjegyre damilt (horgászzsineget) kötöztek, kitették a járdára, ők pedig, a damil végével a kezükben elbújtak egy közeli bokorban. Jöttek az emberek, megörvendtek, amikor felfedezték a gazdátlannak tűnő tárcát a földön. De örömük nem sokáig tartott, mert amint lehajoltak, hogy felvegyék, apukámék a damilnál fogva elrántották a tárcát. Ezen néha annyira felbosszankodtak a járókelők, hogy meg is kergették apukámékat, akik futva távoztak a tett színhelyéről.

Apu meg játszótársai pukkadtak ki ilyenkor a nevetéstől.

Elmesélte: Kerekes Szilárd, 40 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Kerekes Kamilla és Székely Réka, 2012

Éljen május elseje!

A kommunizmus éveiben történt. Augusztus 23-án mindig fel kellett vonulnunk. A mai Városháza előtt egy tribün volt felállítva, és előtte kellett táblákkal, zászlókkal masírozni.

A Készruhagyárban dolgoztam, és a vezetőség sürgetett, hogy gyorsan-gyorsan vegyük a raktárból a táblákat, amelyeken különféle jelmondatok voltak, és irány a néptanács elé. Nagyon idegesek voltak, hogy mindenki jelen legyen. Mi gyorsan elkaptunk egy táblát, és már vonultunk is.

Mikor már értünk volna a tribün elé, azt mondja az egyik kolléganőm:

– Ma nem augusztus 23-a van?

– De, hát persze. Miért kérded?

– Azért, mert a táblán ez áll: Éljen Május 1!

Felnézek, s hát tényleg. Azt se tudtuk, sírjunk-e vagy kacagjunk. Szerencsére senki sem vette észre a bakit.

Elmesélte: Both Vilma, 60 éves, Csíkdánfalva

Gyűjtötte: Ábrahám Ede és Ábrahám Endre, 2012

Augusztus 23-ai felvonulás

(Felvétel: Járai István, 1980, a felvételt beküldte: Birta Noémi - Balogh Noémi, 2012)

Az 1989 decemberi események Csíkszeredában

1989 őszén egész Kelet-Európában változott a világ, csak mintha mifelénk nem akart volna semmi változni. Pedig mi vártuk eleget, reménykedtünk.

December derekán valami megmozdult Temesváron, amiről mi csak másnap, a Szabad Európa Rádióból értesültünk. A Traktorgyárban azokban a napokban mindenki csak arról beszélt, igaz, egyelőre csak suttogva, majd egyre hangosabban.

December 21-én, csütörtökön délután a tévé közvetítette a Ceauşescu által szervezett bukaresti nagygyűlést. Amikor a nép belefütyült Ceauşescu beszédébe, a tévé-közvetítést megszakították. Egész éjjel és másnap délelőtt a gyárban a rádiót hallgattuk, és reménykedve vártuk, hogy történjen valami. Délben 1 óra előtt kicsivel jött a hír, hogy Ceauşescu megszökött.

Ekkor mind boldogok lettünk, kivonultunk a Tapstérre (amely azért volt építve, hogy a nép ott tapsolja Ceauşescut), és ott örvendtünk a szabadságnak. Alkalmi szónokok beszéltek a néphez. Akik bejutottak a megyei pártbizottság (mai Megyeháza) épületébe, azok az ablakokon dobálták ki a falakat díszítő sok Ceauşescu-képet meg a sok propaganda-könyvet.

A téren összegyűlt tömeg a kommunista rendszer zászlói égeti

(Felvétel: Szombath Ernő, 1989. december 22. - a felvételt beküldte: Szombath Ákos - Bíró Barna, 2013)

Ezután kivonultunk a milícia (rendőrség) épületéhez, ahonnan a vezetőség már korábban elmenekült. Az épületben tartózkodó kis számú, alacsony rangú milicistát (rendőrt) feleskettük, hogy velünk vannak. (Tudni kell, hogy abban az időben a milícia a megtorlás eszköze, a nép ellensége volt.)

A rendőrség dolgozóit tessékeli ki a tömeg

(Felvétel: Szombath Ernő, 1989. december 22. - a felvételt beküldte: Szombath Ákos - Bíró Barna, 2013)

Utána az ünneplés tovább tartott a Tapstéren. Estefelé kezdtek jönni a hírek, hogy Bukarestben elkezdtek lövöldözni a terroristák, és hogy ide is eljöhetnek. Üres kézzel, győzelemittasan vártuk (azt sem tudtuk, hogy kiket), hogy védjük meg a Teret. Akkor az a tér jelentette a szabadságunkat. Így ment ez éjfélig, mikor azt mondták, hogy menjünk nyugodtan haza, mert nem jön senki.

Nem tudom, aludtunk-e valamit vagy sem, mikor kora hajnalban, talán úgy 4 óra körül nagy kiabálás hallatszott a lakónegyedekben, hogy gyorsan menjünk vissza, mert jönnek a szekusok, és meg kell védeni a Teret. Gyorsan össze is verődtünk néhány százan, ismét üres kézzel, és vártuk a támadást. Szerencsére ekkor sem jött senki ellenség.

A következő napokban, az országban zajló lövöldözések hallatán megszerveztük minden tömbházban a védelmet. Ez abból állt, hogy éjjelente kettesével őrséget álltunk a lépcsőházak bejáratánál, és 3-4 óránként váltottuk egymást. Így volt ez vagy 3-4 éjszaka, aztán kimaradt.

A feleségem és én karácsony estéjén Brassóba akartunk menni, hogy a feleségem szüleinél töltsük az ünnepet. Fel is ültünk az esti vonatra, jól el is értünk Sepsibodokig. Itt a vonat megállt, nem engedték tovább, mert Sepsiszentgyörgy végében nagy lövöldözés volt. Fél éjjen keresztül ott álltunk. Láttuk, hallottuk a tőlünk pár kilométerre levő nagy lövöldözést, majd a vonat visszafordult, és hazajöttünk. Azóta sem tudjuk, hogy ott ki kire lőtt.

Így zajlott le az a bizonyos december Csíkszeredában.

Elmesélte: Csúcs András, 52 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Doszpod Előd, 2012

A Millenniumi templom története

Csíkszék vásáros terének déli részén a 14. század végén gót stílusú kápolnát építettek Sarlós Boldogasszony tiszteletére.

A település fejlődése következtében szükségessé vált egy nagyobb templom építése. Csíkszereda orsó alakú terének nyugati részében 1751-1758 között építették fel a barokk stílusú Szent Kereszt felmagasztalása templomot, amelyet ma műemlékként tartanak számon.

A Szent Kereszt felmagasztalása templom az 1970-es évek végén

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1978, a felvételt beküldte: Balogh Noémi - Birta Noémi, 2012)

Az építés idején Csíkszék vásáros helyének megfelelt ez a templom. A 19. század végén azonban Csíkszereda vármegye-székhely lett, és fejlődése addig nem látott lendületet kapott.

Ennek megfelelően 1904-ben új templom-tervet készítettek, sőt az építéshez szükséges anyagi alapot 1914-re össze is gyűjtötték.

A munkálatok megkezdése előtt azonban kitört az I. világháború, amely a magyarság életét súlyosan érintette. 1916-ban a betörő román hadsereg a plébániát, a harangozói lakást, a kántori lakot, a volt elemi iskolát felgyújtotta. Elégett ekkor másfélszáz családi otthon is, egyedül a templom maradt meg.

Erdély elcsatolása után nemcsak a szegénység, de az erőszakos asszimiláció is fojtogatta a kisváros magyar lakosságát. Csak 1928-ban tudták felépíteni a plébániát.

Nemsokára bekövetkezett a második világégés. A menekülést, a halált, az elszegényedést az idegen uralom és a kommunizmus követte.

Templomépítésről ezután is szó esett, de a román diktatúra erről hallani sem akart, minden kezdeményezést elutasított. Sőt a pártapparátus 1981-ben a templom melletti kertet önhatalmúlag el akarta venni, hogy utcát nyisson. A templomot három utcával akarták körbezárni, hogy a forgalom miatt a hívek ne tudják megközelíteni.

A pártvezér terveiről értesítették a helyi főesperes-plébánost, és az egyházi vezetés egy deszkacsűrt épített a templom melletti kertbe. A bérmálás közeledett, ez indokolta a később deszkatemplom néven elhíresült építmény létét. Ötezernél több hívő vett részt a bérmálási szentmisén. Ezután a hatóság lemondott a terület elvételi szándékáról.

Elsőáldozás a deszkatemplomban

(Felvétel: ismeretlen fényképész, 1983, a felvételt beküldte: Kiss Júlia Boróka - Kiss Hunor Gellért, 2012)

A deszkatemplom a hitélet kibontakozásának a helyszíne volt. A csíkszeredai hívek keresztény és magyar helytállásukról tettek tanúságot azzal, hogy a nyár hevében és a tél zordságában, még -32 fokos hidegben is résztvettek a szentmisén. E templomot lebontottuk 2003. július elején és a Szécseny nevű dűlőben, a Hargita alatt építettük fel.

A Millenniumi-templom megálmodója Darvas-Kozma József plébános. 2001 januárjában kérte fel Makovecz Imre világhírű műépítészt a templom megtervezésére. Makovecz úr a tervezést díjmentve elvállalta. A műépítész tanítványára, Bogos Ernő csíkszeredai építészre bízta a részletes terv kidolgozását, hogy a honosítással járó kiadásokra külön még ne kelljen költeni. A terv Millenniumi-templom néven vált közismertté.

Alapkőletételre 2001. augusztus 4-én a Magyar Millennium bezárása előtt került sor. Az építés szeptember végén kezdődött. Két évi kemény munkával készült el az „építészeti magyar-magzat”. Erdélyben ez az ötödik templom, amelyet Makovecz Imre tervezett, és ez az első, amelynek szentelésére sor került.

A Millenniumi-templomot 2003. október 18-án Dr. Jakubinyi György érsek és Tamás József püspök szentelte fel Nagyboldogasszony és a magyar szentek tiszteletére. A templomszenteléssel valóra vált egy évszázados álom, és testet öltött egy szent törekvés. E templom minden részében székely népünk sok szenvedése és küzdelme összefogássá és békés életté magasztosult.

Elmesélte: Darvas-Kozma József, 62 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Antal Noémi, 2012

A színházba kérem szépen!

Édesanyám a Sapientia Egyetemen dolgozik. Néhány évvel ezelőtt új munkatársa érkezett, aki nem ismerte a várost, és beköltözött az egyetem kollégiumába.

Egyik este a kolléga elhatározta, hogy színházba megy. Szépen felöltözött, lement az egyetem lépcsőjére, és hívott egy taxit.

– A színházba kérem szépen! – mondta.

– Hová? – kérdezte csodálkozva a taxisofőr.

– A színházba – felelte a kolléga.

Kábé száz méter után megállt a taxi.

– Itt vagyunk – szólt a taxis.

– Iiitt? – kérdezte csodálkozva a kolléga.

– Igen, megérkeztünk – kacagta a taxis. Jó szórakozást!

Elmesélte: Mészáros Ildikó, 38 éves, Csíkszereda

Gyűjtötte: Ördög Kinga, 2012